Mátétörténetek

mátétörtéenetek_1Mátétörténetek

Az egy hónappal ezelőtti írás és a cím alapján azt hihetnétek, hogy most meg Máténak adom át a szót, de nem. Ő már kész nagyfiú, idegennek hatna szerintem egy, az utóbbihoz hasonló bejegyzés. Mivel legutóbb Zsombor napjaiba pillanthattatok bele, most Máté körül fog forogni ezen iromány.

Az egyik legfontosabb fejlemény, hogy Mátét felvették a Gézengúz Oviba. Szeptember 15-én kezdünk, répa lesz a jele, a piros csoportba fog járni. Talán emlékeztek, hogy a megjelölt lakótelepi ovik egyikébe se sikerült bekerülnünk, szóval nagy morfondírozásba kezdtem, hogy akkor most mi is legyen. Magánovit nem akartam, a várólista lutrinak tűnt, így képbe került a Gézengúz Ovi, amiről már addig is csak jót hallottam, de úgy voltam vele, hogy mivel egy kicsit messzebb van, nem is oda tartozunk, majd akkor húzom elő a kalapból, ha nagy a baj. A baj nagy lett, és egy lakótelepi gézengúzos anyuka bátorításának köszönhetően felvettem a kapcsolatot a vezetővel. Baromi nagy szerencsénk volt, mert volt még pár hely, így már akkor, a telefonbeszélgetés során megígérte, hogy felveszi Mátét, miután betölti a hármat. Megbeszéltünk egy időpontot a beiratkozásra, de arra kért, hogy csak akkor menjek el erre a találkozóra, ha komolyan gondolom az ovit, és tényleg oda akarom vinni a fiamat. Korrektnek tűnt. Mivel az ovi már zárva volt, csak kívülről tudtam megnézni, meg a honlapról tudtam tájékozódni. Közben azt is megtudtam, hogy két anyuka is átviszi oda a gyermekeit abból az oviból, ahová mi tartoznánk, és aminek pocsék híre van. Összevetettem, amit tudok, mérlegeltük a távolság okozta nehézségeket is, és végül az ovi mellett döntöttünk. A beiratkozás technikai részét a Férjem intézte, mivel én épp otthon nyaralni próbáltam a fiúkkal. Augusztus elején találkoztam a két leendő gondozó nénivel. Egy fiatalabb és egy középkorú gondozónk lesz, szerintem tökéletes párosítás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az egyikük az ovi legjobb óvó nénijének hírében áll. Alapvetően nyugodt vagyok, egy pici izgalom van bennem, de ez megmarad egy egészséges határon belül. Meglátjuk, milyen lesz.

Az elmúlt időszak másik nagy történése, hogy Máté elindult, sőt, nagyon jól halad a szobatisztaság felé vezető úton. Már régóta kérdezgették, hogy nem akarom-e még bilire/wc-re szokatni, és én mindig elmondtam, hogy még nem. Húztam az időt, ugyanis hajlamos voltam hinni annak a feltevésnek, miszerint a szobatisztaságra meg kell érniük a gyerekeknek. Aztán az is közrejátszott, hogy tudtam, a siker titka bennem is van, ugyanis ha én nem vagyok türelmes, akkor a fene megette az egészet. El akartam kerülni bizonyos mondatokat, nem akartam nyomást gyakorolni rá, és tudtam, ehhez bizony nagy-nagy odafigyelésre lesz szükség. Amikor elérkezettnek láttam az időt, vettem egy csomó kisgatyát, meg wc-szűkítőt, és egyik reggel mondtam Máténak, hogy vegyük le a pelust, legyen kisgatyában. Heves ellenkezés fogadta a felvetésemet, így hagytam az egészet. Pár nap múlva ismét felvetettem az ötletet, akkor sem tetszett neki. Másnap aztán a reggeli kaki és pancsi után egyszerűen nem adtam rá pelsut, pucéron rohangált a lakásban. Mikor fel akart öltözni, mondtam neki, hogy oké, de vegyünk fel kisgatyát. Nemet mondott, és azzal indokolta, hogy az kicsi. Aha. Én rontottam el. Elmagyaráztam neki, hogy miért hívják így, és hogy valójában éppen a nagyok szoktak ilyet hordani, meg hogy nézze meg, tényleg kisebb, mint a többi nadrág, majd letettem elé a választékot. Nem hiszitek el, de a verdás, a micimackós és a scooby doo-s gyönyörűségek helyett egy tipikus nagypapikockás darabot választott. Az elején minden pisi a földön kötött ki, a kaki ment egyből a wc-be. Aztán utána egyszer csak a pisi is odament. Nem mondom, hogy nem pisil néha be, sőt, a kaki is kicsusszan még a pelusba, de az esetek döntő többségében szól vagy nem is szól, csak megy, és intézi egyedül a dolgot. Az alvások idejére még kap pelust. A délutáni kiváltása lesz a következő lépés, az éjszakait pedig majd csak jövőre ütemeztem be, aztán meglátjuk, hová alakulnak az események.

A harmadik mesélnivalóm mi más lenne egy hároméves gyermek esetében, mint a dackorszak és annak finomságai. Újra mátétörtéenetek_2felütötte a fejét, pedig én már tényleg azt hittem, hogy túl vagyunk rajta. Most nem rendez jeleneteket az utcán, nincsenek kínos játszótéri incidensek, itthon tombol az én Drágám. A probléma abban áll, hogy maga se tudja, mit akar. Az elején elkövettem azt a hibát, hogy miután a kérdésemre, miszerint kéri-e a körtét/sütit/golyót/bármit, nemmel felelt, megettem az adott dolgot. Egy-egy ilyen után földhöz verte magát, és úgy üvöltött. Tanulva az ilyen esetekből, kétszer is visszakérdezek, és jelzem, hogy ha biztosan nem kéri, akkor én lehet megeszem, amire vagy az a reakció jön, hogy nem ehetem meg, mert az az övé, vagy az, hogy „pesze, Ana, nugottan”. A legszebb, hogy sose tudhatom. De ugyanezek a játszmák mennek, ha a betakarózásról van szó, vagy a fürdővízből való kiszállásról. A „nem” és a „de” napjában legalább ötvenszer elhangzik. Ráadásul most, hogy Zsombor is jön-megy, érdeklődik, próbálgatja Máté játékait, elkezdett féltékenykedni, és nem akarja odaadni a játékait se a tesójának, se más hozzánk ellátogató gyermeknek, mert az az övé. Krokodilkönnyel kísért sírásokkal, oda-odacsapkodásokkal kell szembenéznünk nap, mint nap. Szekálja Zsombit, túlszereti, nevelgetni próbálja. Nehéz nekünk, de azt is tudom, neki még nehezebb. Mindent ki akar próbálni, meg akar fogni vagy épp kóstolni, de vannak határok, amiket én vagy a saját lehetőségei szabnak, és ezeket nehezen fogadja el. Ha nemet mondok, jön a kérdés: „miért?”. Úgyhogy nekem nagyon észnél kell lennem, mit engedek és mit nem, van-e racionális, számára is érthető és elfogadható indok, ami egy idő után, sokat ismételgetve nem ellenkezést vált ki, hanem elfogadást. Sokszor a halk, csendes, nyugodt, de határozott szó ezerszer hatásosabb, mint egy emelt hangú megszidás, csak hát ember legyen a talpán, aki nem emeli fel a hangját, ha azt látja, hogy a nagyfia épp a kisfia szemét próbálja tüzetesen megvizsgálni egy xilofon ütővel.

Tudom, hogy a belőle fakadó kíváncsiság és örökmozgóság miatt olyan okos és értelmes, és büszke is vagyok rá, mivel azonban az éremnek mindig két oldala van, be kell vallanom, a természete megkövetel tőlem egy olyanfajta éberséget, ami így, két év után kezd lankadni, és kezdek elfáradni. Kellene egy kis feltöltődés, ennek útját-módját próbálom most kitalálni. Ötletek?

 

Gebei-Szaplonczai Réka, ferencvárosi anyuka írása

Ha kíváncsi vagy, milyen Zsombor, Máté kisöccse, szemszögéből a világ, kattints ide!!

Rékáék bemutatkozását itt találod!