Az első, a harmadik és az utolsó

közösszülinaposAz első, a harmadik és az utolsó

Megünnepeltük Zsombor első és Máté harmadik szülinapját, ez pedig azt jelenti, hogy az Első évünk a nagytesóval rovat utolsó bejegyzését olvashatjátok most. Két fergeteges party mocskos részleteibe avatlak be Titeket, aztán mesélek egy kicsit Zsomborról is, majd visszaemlékezek az elmúlt egy évre, és a végére még egy meglepetést is tartogatok Nektek.

Tervezni tudni kell, és mi, a Férjemmel nagyon tudtunk, mivel ugye Máté szeptember 12-én, Zsombor pedig szeptember 19-én érkezett meg közénk. Ez a tény, illetve az a körülmény, hogy a családtagjaink messze laknak tőlünk, magával hozta a duplaszülinap ötletét. Viszonylag könnyen találtunk dátumot, ami mindenkinek megfelelt, aztán persze, ahogy lenni szokott, szinte majdnem mindenkinek közbe jött valami, és úgy tűnt, nagyon össze-vissza napunk lesz. Szerencsére nem így lett. Ahhoz képest, hogy 55 nm-re zsúfolódott be kilenc felnőtt és négy gyermek, az ebédet pedig három körben fogyasztottuk el, elég jó hangulatú kis összejövetelt sikerült összehoznunk. A gyerekeket elhalmozták ajándékokkal, volt sok süti, kis sírás-rívás és haddelhadd a játékokért. Felkértük kiscsaládunk két tagját, hogy legyenek Zsombor keresztszülei, akik boldogan mondtak erre igent. Megvan a dátum, a helyszín, a választásunk pedig arra a lelkészre esett, aki a Férjem gyerekkori, majd később Refis barátja is volt. Ezt én egy nagyon megható dolognak tartom, és kicsit sajnálom is, hogy Máténál nem így jártunk el. A lényeg, hogy október végén megkeresztelik Zsomborót, és mi már nagyon várjuk.

De térjünk vissza a szülinapokhoz! Merthogy két bulit említettem az elején. Ennek a másiknak is két főszereplője volt, Máté és a azelsőaharmadikazutolsó1barátja, Gergő, akit egyébként egyszer a főnökeként aposztrofált Máté. Mi sajnos nem tudtunk meghúzogatni Gergő fülét az Ő party-ján, ezért arra gondoltunk, ünnepeljünk együtt Máté szülinapjakor, csak mi, se család, se más barátok. Ez a móka is jól sikeredett. Volt ott minden: finom kencék, mennyei pogácsák, nagy-nagy öröm a palacsintatorta láttán, meg kis csihi-puhi az autókért, ceruzákért, vonatokért. Ide kapcsolódva szeretnék megosztani egy felismerésemet. Sokat lehetne tanulni a gyerekektől konfliktuskezelés téren, nekem legalábbis mindenképpen. Mert miután megtörténik az ominózus összecsapás egy-egy játékért, a srácok pikkpakk túllendülnek a konfliktuson, és úgy játszanak tovább, mintha mi sem történt volna. Persze előfordul, hogy jön egy újabb kényes helyzet, de azon is túllépnek hamar, és puszival köszönnek el egymástól, mintha nem is próbálták volna egymást jól elagyabugyálni az éppen kezükben lévő tárggyal. Minden találkozás alkalmával szereznek egy-két harci sérülést, ennek ellenére emlegetik a másikat, és alig várják az újabb bandázást. Én meg olyan vagyok, hogy a sérülések után eltűnök, félrevonulok duzzogni, és csak jó idő elteltével bújok elő, merthátna, engem megsértettek, úgyhogy hagyjon mindenki békén, hadd nyalogassam a sebeimet nyugodtan. Gyerekes viselkedés nem? Egy felnőttől…

Éééés most dobpergés…. Zsombor egy éves lett. Ezt nekem nagyon nehezemre esett megemésztenem, merthogy úgy telt el ez az egy év, hogy észre sem vettem. Talán kiderült számotokra, hogy bizonyos dolgokkal, főleg neveléssel kapcsolatos témákban igen problémázós anyuka vagyok. Úgy tűnik, hogy ez egy úri huncutság nálam, amit akkor űzök, ha van időm. Merthogy Mátéval volt időm gondolkodni, netet bújni, és csak pörögni és pörögni azon, hogy „miért nem alszik már egyedül?”, „miért kiabál, izeg-mozog állandóan?”, „miért harapdál?” és sorolhatnám jó sokáig. Ez nagyon megnehezítette Máté első évét, és ha őszinte vagyok, a másik kettőt is. Mindig az van bennem, hogy valamit elrontottam, nem így kellett volna csinálni, nem kellene ezt vagy azt megengedni neki. Zsombornál eszembe se jut azon őrlődni, hogy vajon jó-e ha közöttünk alszik vagy ha egy évesen még mindig négyszer szopizik napközben, és az éjszakáról nem is írok, mert nem hinnétek el. Ha bírom, akkor átmegyek, megszoptatom, aztán visszateszem a kiságyba aludni, és ezt csinálom akár óránként is. Ha meg hulla vagyok, akkor fogom, magunk közé teszem, és az ott töltött idő alatt annyit szopizik, amennyit csak akar és tud. Őt hordozom is, igaz, nem állandóan, de többször. Ha sír a babakocsiban hazafelé úton, nem kapom ki, beszélek hozzá, nyugtatgatom. Máténál nem ez volt. Ha elkezdett sírni, a kézitáskám máté 3 évesés a kb. 4 kilós bevásárlótáskám mellé felkaptam az ölembe, és együtt toltuk haza a kocsit, mert hát milyen anya vagyok én, hogy hagyom sírni azon a maradék 100 méteren?! Tudom, hogy nem szerencsés hasonlítgatni, Őket nem is szoktam, de a saját hozzáállásom nagyon sokat alakult az elmúlt egy évben. Nem tudom, számít-e, remélem, igen. Sokszor gondolkodom azon, hogy milyenek lesznek, ha felnőnek? Mi fogja őket érdekelni? Sport, zene, semmi? Sosem tudhatom. Szentül hittem például, hogy Máté a „nehezebb eset”, de nem, nem. Zsombor a maga hat fogával és nyugis természetével úgy tud sírni, ha nem nyomkodhatja a laptopot, hogy a gyermekfogászati klinikán kötünk ki. Sőt, azon is gondolkodtam, hogy lehet, jobb lenne, ha megengedném neki, hogy megkavarja a forró levest, mert most, hogy nem engedem, akkorát ugrik nemtetszésében, hogy majd’ beleesik a levesbe. Sosem értettem, miért aggódnak anyukák, hogy sírás közben megüti magát a gyerek, van annak esze, egyszer megüti, utána vigyáz majd… Aha, már értem őket. Én konkrétan remegek. Ha nem akarja, hogy letegyem, de nekem mégis muszáj, mert mondjuk hív a természet, akkor a kezemet a feje elé kell tennem, nehogy lefejeljen valamit a nagy ellenkezésben. Hajajjj, mi lesz még itt! Amúgy meg ügyesen mászik, de a fenekén csúszva is közlekedik, sőt már lépeget is, igaz, főleg körbe-körbe, de ennek úgy tud örülni, hogy egyszerűen zabálnivaló. A kajákkal hadilábon állunk, hol jó eszik, hol nem, de már nem is érdekel. Sokat mosolyog, szépen fejlődik, és kész.

És most nem maradt más hátra: nagy-nagy köszönetet mondok Neked, Kati! Köszönöm, hogy láttál bennem és adtál nekem lehetőséget. Imádtam ezt az egy évet. Igyekeztem mindenféléről írni, mert az életünk is mindig olyan mindenféle. Az írás sokat segített nekem is. Hónapról hónapra összeszedtem a történéseket, és a virtuális papírra vetve végig gondoltam, mihez is akarok kezdeni ezekkel. Remélem Ti is élveztétek az elmúlt időszakot, és ha így volt, akkor tartsatok velem a jövőben is, merthogy nem hagyom ám abba az írást. Új rovattal jelentkezünk majd, melynek címe: Három pasival az élet. Lesz benne minden családi finomság, de kitérek megint a gyermeknevelés örömeire és nehézségeire. Jó lesz, higgyétek el!

Még egyszer köszönöm, hogy olvastatok!

 

Gebei-Szaplonczai Réka, ferencvárosi anyuka írása

Ha kíváncsi vagy, mi történt Mátéval az elmúlt hónapokban, akkor kattints ide!!!

Rékáék bemutatkozását itt találod!